Egy vitatott korszak napos oldala

Pillantás a Horthy-kor képére a Gellért-fürdőben készült korabeli fotók apropóján

Joó András

A fényképek egy pillanatot rögzítenek, mesterkéltebb pózokban vagy spontánabb és természetes élethelyzetekben mutatják nem csupán magát az egyént, hanem a történelmi idő egyetlen, mégis kivételesnek ható pillanatában az egyén hirtelen felvillanó leginkább jellemző karaktervonásait is. A környezet és a fotográfia készítőjének ügyes ráérzései ugyancsak sokat elárulhatnak tehát az egyénről, de az úgynevezett korszellemről is. A XX. század eseményeinek értékelésekor, a történészek eszmefuttatásainak olvasása közben, sokszor villan be egy-egy jellegzetes kép, talán gyakrabban is, mint régebbi korokról elmélkedve, amelyeknek vizuális megörökítésére fényképezőgép nem állt még rendelkezésre. A hivatalos és sajtófotók világa is más képet ad, mint a hétköznapok apróbb mozzanatait rögzítő, amatőrök által készített képek vagy a családi fotók. 

A Szent Gellért Gyógyfürdő és azon belül a híres Hullámfürdő az elithez tartozók és a módos budapesti polgárok kikapcsolódására nyújtott lehetőséget. A fürdőzés helyszíneit, módozatait és színvonalát illetően is érvényesült többé-kevésbé a kor életviszonyait és szellemét átható erős társadalmi hierarchia és elkülönülés. Mindemellett, a maga egyszerű természetéből fakadóan, a fürdőélet ennek ellenére más volt, és feltétlenül egy a kor hétköznapjaitól karakteresebben elütő közeg lehetett, amint ezt az utókor számára a fennmaradt fotók elég szépen demonstrálják. Ebben a közegben – feltehetőleg – más viselkedésformák is érvényesültek. A legkülönfélébb, egyébként a társadalmi érintkezés fürdőn kívüli világában egymástól jelentős távolságot tartó személyek, a Hullám habjai közt mégiscsak együtt adták át magukat a relaxáció és az önfeledt kikapcsolódás testet és lelket felszabadító élményének. Más volt ez természetesen, mint a népfürdők vagy az ingyenes dunai lubickolások, de a fürdőnadrágokban mégis egy közvetlenebbnek ható és az emberi egyenlőség ideáljaihoz talán közelebb álló világgal lehetett – ha ugyan csak röpke néhány órára is – szembesülni.

Alkalmasint pedig, egyszerre merítkezett meg a medencében, majd süttette itt hasát a napon Horthy kormányzó két fia éppúgy, mint a legendás kultuszminiszter Klebelsberg Kuno, a katonai elithez tartozók vagy éppen a színházak és varieték művésznői. A külföldiek is szép számmal megfordultak itt, szintén gyakori látogatók lehettek a módosabb budapesti polgárság képviselői, akik mellett ott tempóztak a vízben az évszázadok során kiemelkedő arisztokrata családok ismert tagjai éppúgy, mint gyakorta Karinthy Frigyes is fiával Cinivel együtt, aki talán épp itt kapott kedvet a vízi sportokhoz. Tűnődve gubbasztott itt Imrédy Béla, aki az angolbarátságtól jutott el pályája során egyenesen a szélsőjobboldali eszmevilágig és itt üldögélt, szokott magabiztosságával, Eckhardt Tibor is, a korábbi fajvédő, majd később a náci befolyás következetes ellenfele, ekkor kisgazda politikus, aki utóbb a háborús éveket már az Egyesült Államokban töltötte, nem is jelentéktelen bizalmat szerezve magának a washingtoni vezető körökben. 

Egy ország helye a régi és az új nap alatt

Napsütés, modernitás és oldottság az első világháború után, illetőleg egy újabb, még sokkal pusztítóbb háború előtt – nyár és önfeledtség, simogató napsütés, amolyan „vakáció” a történelmi időben, az első és a vele összefüggő második szörnyű világégés között. Néhány nyugodt év, melyben a bethleni konszolidáció után talán kissé meg is látszott állni a XX. század válságos évtizedeiben mindig oly vészesen rohanó idő. Egy-egy szép nyári napon Eckhardt, meglehet, éppen egyik üdítő fürdőzését követően találkozhatott valahol az USA Magyarországot olyannyira megkedvelő követével John F. Montgomeryvel, hogy vele a magyar politikai élet eseményeit tövéről-hegyére átbeszélje. 

Magyarország folyamatosan Trianon traumájának hatása alatt és a revízió reményével élte hétköznapjait. Hazánk, mint hatalmi tényező jelentős súlyt ugyan nem képviselt, mindazonáltal a külföld részéről egyre növekvő érdeklődés mutatkozott feléje, és idővel mégis jelentősebb figyelmet kapott. Mindeközben maga az ország és politikusai is – a korábbiakhoz, az 1918 előtti világhoz mérten – szintén jóval nagyobb figyelmet szenteltek a külvilágnak. Fontosnak ítélték, hogy a kényszerrel szűkre szabott aktuális államhatárokon túl, jóval messzebbre tekintsenek, méghozzá az európai kontinensen kívülre is. Mindez az említett Montgomery követ (Roosevelt egyik bizalmasa és támogatója) budapesti feljegyzéseiben szintén jól tükröződik. A külföld is gyakrabban találkozott immár Magyarországgal, és Magyarország is a külfölddel, ami ekkoriban természetesen főleg Németországot, Nyugat-Európát és Amerikát jelentette, értve ezalatt a korabeli fejlődés minden újdonságát anyagi és ideológiai értelemben egyaránt, a külvilággal sokkal intenzívebb kapcsolatokat ápoló elitekre pedig mindez nyilván fokozottabban igaz lehetett. Aki megtehette, az a gyógyvíz mellett fürdőzhetett még akár a korszellemben is, időről-időre konstatálva a magyar viszonyok és a külvilág fejlődése közt feszülő ellentmondásokat.

Magyarország és Budapest mindenesetre vonzó kívánt lenni, a 20-as évek nyomasztó szürkesége és a feldolgozatlan traumák további jelenléte mellett, kirajzolódni látszottak egy színesebb, derűsebb világ körvonalai is, s mindez tán csak utóbb, a későbbi tragédiák árnyékában tűnik egy teljességgel csalóka, merőben hiú reménynek. Miközben találónak tekinthetjük Szekfű Gyula jelzőjét a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszakra a Három nemzedék és ami utána következik című nagyhatású, több kiadást megért munkájában, ahol azt „neobarokk” társadalomként jellemezte, a múltba révedés és a trianoni területveszteség felett érzett keserűség ellenére elmondható, hogy ezekben az években a megújulás, a modernitás iránti igény gyakorta megmutatkozott. Noha markáns volt az 1918 előtti berendezkedés restaurálása iránti igény, Horthy és Bethlen, valamint sok más meghatározó politikus vagy mozgalom részéről, ez maradéktalanul nem sikerülhetett, az idő kerekét pedig egyre kevésbé is volt lehetséges visszafelé forgatni. 

Budapest, amelyet 1919-ben Horthy a Nemzeti Hadsereg fővezéreként még tetemre hívott, s az általa emlegetett ősi magyar „rög” irányából szemlélve a város bűnösnek tetszhetett még mindig, de fejlődésének és jó hírnevének előmozdítása utóbb már jól egybevágott a konszolidálódó rendszer alapvető érdekeivel. Fejlesztésekre került sor, majd grandiózus tervek is születtek, az urbanizáció és a modern létforma igényeinek megfelelően. Budapest strandfürdőinek nagyobb része ekkor épült fel, hogy a város különböző részein szolgálja a pihenni vágyókat. A modern városi társadalom igényei adtak ösztönzést új intézmények és terek megjelenésének, ahol az emberek a korábban megszokottól eltérő helyzetben, új környezetben, új élményekkel lehettek gazdagabbak, s olyan benyomásokat szerezhettek a magyar fővárossal kapcsolatban, amelyeket a századelőn még aligha. A strand, adott esetben, nem csupán a hőség enyhítését szolgálta, hanem lehűthette, legalább a forró nyári hónapokban, a politikai és társadalmi hevületet is, az igényes elitfürdők pedig, amilyen a Hullám is volt a Szent Gellért Gyógyfürdőben, megteremthették a kedvező országimázst éppúgy, amiképpen a társadalmi, értelmiségi, művészi vagy épp a politikai elitekhez tartozók informális találkozóhelyeként szintén jól szolgálhattak.

Mindehhez társult még a modern technika varázsa (maga a hullámfürdő) és a művészi módon megkomponált, díszes környezet. A Gellért-fürdő és a nála sokkal barokkosabb Széchenyi-fürdő is képesek voltak megidézni a „boldog békeidők” hangulatát, ami a polgári középrétegek és a felsőbb osztályok vagy a politikai vezetők eltérő, egymással olykor viaskodó világlátását oldhatta hűsítő harmóniába a nyári napfényben. A székesfőváros politikai diskurzusában eközben ütközött egymással a tanácsban a szociáldemokrata népjóléti szemlélet, amely a strandok fejlesztését ösztönözte, és a tanács többsége által támogatott „Budapest-fürdőváros” koncepció. 

Prominens személyek, a képi világ, a fizikum és a jövőkép

A Hullám az „elegáns” és „mondén” személyek kedvelt helye volt, s ha nem is elérhetetlen a városi polgárok részére, azok azért mégis inkább talán a Palatinust részesítették előnyben. A strand a testkultúra és az egészségtudatos, felszabadult létforma kifejeződése volt alapvetően, egyben pedig terjedő divat is. Az 1918 előtti évek képi világát legtöbbnyire könnyen különítjük el az 1930-as évekétől az emberek ruházata vagy általában véve puritánabb, mégis sportosabbnak és ápoltabbnak is ható külső megjelenésük alapján. Változás állt be – legalábbis a felszínen – az emberi kapcsolatok és az emberi együttélés értékei esetében, ami a városi és általában polgárinak mondott érintkezést jellemezte, de ez már élesebb kontrasztban állt a neobarokkos állami külsőségekkel, a hivatali érintkezés merev sémáival, valamint a rang és címkórsággal, ami a külföldi szemlélőt elsőre nagyon meg is döbbenthette. Aurélien Sauvageot, finnugrista és később a francia-magyar szótár szerkesztője, akit a nyelvtanulók és nyelvtanárok utóbb viccesen már csak „Sóvágó” néven emlegettek, mint republikánus érzelmű francia, mérhetetlenül megütközött, amikor névjegykártyájáról hiányolták a „címeit” egy alkalommal. Mindemellett, a korábbról ismert külsőségek és a társadalmi etikett fennmaradása ellenére is, az informális érintkezés, a közvetlenség előnyei és adott esetben politikai „haszna” szintén kézzelfoghatóbbá vált. Noha Horthy külsődlegesen is egyre inkább uralkodókra jellemző protokolláris szerepben jelent meg, mégis ismert volt személyes közvetlensége, így államfőként is rendszerint barátian elébe sietett vendégeinek, akiket mindig állva és kézfogással üdvözölt, sőt fennmaradt egy feljegyzés, amely szerint egy ízben a budapesti jugoszláv katonai attaséhoz lépett, s őt váratlanul szerb nyelven szólította meg egy banketten, ami szokatlanul barátságos és igen feltűnő gesztus volt. A sajtó rendszeresen tudósított Horthyról, gyakorta kiemelve jó külső megjelenését és sportos, az erőnlétre mindig figyelő életformáját, de adott esetben emberi oldalát, betegségeit sem rejtették véka alá. Noha Ferenc Józsefet Horthy példaképének tartotta, mégsem követhette mindenben a koronás főkre jellemző szigorú etikettet és hűvös rezervált attitűdöt, s ez a korszellemet tekintve aligha is lehetett már számára kívánatos. A kor két meghatározó miniszterelnöke Bethlen és Gömbös között például az imént említettek tekintetében jelentős különbség volt, előbbire nagyobb távolságtartás, utóbbira viszont több kötetlenség, a nép közé vegyülés volt jellemző. 

Horthy erőteljes sportember mivoltát és az általa űzött sportokat is rendszerint kiemelte a sajtó, úgy, mint konkrétan a céllövést, vívást és a lovaglást, melyeket – főként az utóbbira gondolva – „nemzeti” sportokként jellemeztek. Az államfő fizikai kondíciójának, rátermettségének hangsúlyozása a politikai személyiség iránt táplálható bizalmat volt hivatott erősíteni, és az új berendezkedésben az állandóságra, a kiszámíthatóságra hívta fel a figyelmet. Bethlen, aki tíz év alatt, a magáé mellett Horthy szerepét is megerősítette, végül távozni kényszerült, a kormányzó az esztendők múlásával viszont egyre jobban beletanult szerepébe. Bethlen szintén sportolt, de ez jóval kevésbé volt előtérben. A lovaspólóban jeleskedő szikár alkatú miniszterelnök harcias is tudott lenni, amikor például 1926-ban, Genfben, a Népszövetség épületének folyosóján egy korábban bebörtönzött emigráns republikánus rátámadt és felpofozta, Bethlen sem volt rest, s egyszerűen támadójára vetette magát. A párbajozásra is mindig készen álló Gömbös utóbb – elhatalmasodó betegségéig – gyakorta ült evezős csónakba a Dunán. 

A lendületesség, életerő, maszkulin arcél, robosztus termet, amely olykor harsányabb derűvel, máskor rabiátus modorral, időnként agresszív vagy épp bizarr fellépéssel párosult, visszaköszön a korai hangosfilmek világában éppúgy, mint a propagandafelvételeken, különösen érzékelhető volt ez a fasiszta Olaszországban, de másutt is. A képek, a vizualitás és a gesztusok erejét tudatosan kívánták kihasználni mindenütt. E képi világtól a spontán, esetenként az ábrázolt alanyok tudtán kívül készült fotók persze jelentősen különböznek, de a művészi igényű sajtó- és portréfotók, amennyiben gyakorlottabb készítőikben volt hajlam az egyéni látásmódra, szintén őszintébb képet adnak számunkra a történelem egy-egy pillanatáról és a meghatározó személyiségekről. Itt kiemelhető Margaret Bourke-White amerikai fotóriporternő munkássága, aki számos érzékletes portrét és életképet rögzített 1938-ban Magyarországon a Life Magazin számára. Bourke-White igyekezett alanyainak emberi vonásait és karakterjegyeit láttatni, miközben talán Magyarország jobb megértésére is törekedett témái megválasztásán keresztül. E fotók egy magabiztosabb, optimistán a jövőbe tekintő országot mutatnak, miközben a társadalmi különbségek, a nyugati szemek számára szokatlan jelenségek sem maradnak rejtve. A képek a személyek emberi vonásait mutatják, középpontba helyezve a vezető politikusokat és az ország fővárosát, Budapestet, amely látványosan fejlődött addigra. 

A területi veszteségeket, a hatalmi státuszban és a presztízsben bekövetkezett visszaesést a sporteredmények és a nagyvilág felé nyitott fővárosi fejlődés révén is ellensúlyozni kívánták. A történelmi várnegyed lábánál, Horthy lakhelyének és az államigazgatás központjának közelében, a Tabánban a főváros grandiózus építkezéseket tervezett, s illeszkedve a „Budapest-fürdőváros” koncepcióba, több futurisztikus terv is készült. Mindez azért is fontosnak látszott, mivel a békediktátum következtében elvesztett területeken maradt a gyógyfürdők döntő többsége, a Bethlen kormány így törvényi rendelkezés nyomán (1929. évi XVI. tc.) is igyekezett új lehetőségeket biztosítani a gyógyvizek jobb kihasználására, a fürdőzés népszerűsítésére és új, kulturált üdülőövezetek kialakítására. A területi veszteségek és a vele járó nehézségek enyhítése után, viszonylag rövid idő alatt, számos imponáló eredmény született, a fürdőkultúra terén pedig ez látványosnak is mondható, miközben a politikai színtéren vagy a szociális kérdésekben jóval szembetűnőbbek a korszak árnyoldalai. 

A történelem tragikuma, a politikai élet és a rendszer alapvető jellege

Az utókor máig sem csituló szakmai és érzelmekkel jócskán telített (nem ritkán politikai színezetű) vitái legtöbbnyire a Horthy-kor hatalmi rendszerének jellegét, a szabadság korlátait, illetőleg mindennél jobban annak kezdetét és utolsó, tragikus néhány esztendejét állítják a középpontba, felszítva olykor a feldolgozatlan múltnak a hamu alatt csendesen izzó parazsát, s néha otrombán szakítva fel a lassan behegedő történelmi sebeket. Tagadhatatlan azonban, hogy a kornak éppúgy, mint a benne élőknek és a prominens vezetőknek is, volt egy másik arca. A pillanatnyi arckifejezéssel vagy testtartással a fotográfiákon megörökített egyének sajátos helyzetekben megörökített képmásai elmondanak számunkra valami fontosat, noha a befutott pályájuk (képi világgal többnyire szintén leírható) ismeretének hiányában igen csalóka is lehet egy-egy ilyen pillanatkép. Az alapvető kérdés az, hogy miképp helyezzük el az egyént, a kiemelkedő döntéseket meghozókat és a látszólag arctalan tömeget egy negyedszázados, korántsem változatlannak vagy homogénnek tekinthető korszakban, annak lényegi jellegét megértve, s főképp genezisét, de üszkös romok képét mutató végnapjait szintén szem előtt tartva.

A régi, 1918 előtti elitek politikai vezető szerepének restaurációja hamar bekövetkezett ugyan, de nem maradéktalanul, végső soron az arisztokrácia, amelyet Bethlen és Teleki Pál is képviseltek társadalmi, politikai és gazdasági súlyából egyaránt veszített. Bethlen maga is tisztában volt azzal, hogy egyetlen párt hegemóniáját biztosító sajátos „áldemokratikus”, a parlament kitüntetett hatalmi állását tisztelő, ámde a választások és a törvényhozás valódi politikai szerepét csorbító, azt lényegében kiüresítő szisztémát épített fel. Ezt ő egy válságos időszak szükségszerű lépésének tekintette, együtt az éretlenebb, iskolázatlanabb vagy szegényebb rétegeknek a kiszorításával a politikai hatalomról szóló döntésekből. Bethlen ugyanakkor viszolygott mindentől, ami a modern szélsőjobboldali tömegmozgalmakat mentalitásukban és külsőségeikben jellemezte, kiváltképp így állt ez a nácizmussal. A „gazda”, ahogyan gyakran nevezték, a gyeplőt szorosan fogta, de korántsem törekedett egyéni hatalmának hosszabb távú, megingathatatlan körülbástyázására, s nem szerette a vezérkultuszt sem. Alapvetően hitt a politikai pluralizmus hasznosságában, illetőleg abban is, hogy a kiépített politikai rendszer szilárdsága jóval fontosabb saját egyéni ambícióinál. Bethlen sokkal inkább egyénisége és a különböző politikai csoportosulások közötti manőverezés, valamint a kormányzóra gyakorolt személyes befolyása útján tudott kiemelkedni, s ezáltal megmaradni a kor meghatározó, még lemondását követően is sokáig nagy befolyással bíró politikusának.

A közelmúlt vitáinak egyik lényegi kérdése Horthynak és a nevével fémjelzett kornak a mai megítélése, amely nem csekély mértékben bír még aktuálpolitikai helyiértékkel. A politikai publicisztika és a közéleti viták homlokterében maradt így a Horthy-korszak. A legalapvetőbb, megosztó kérdés az, hogy lehetséges-e ennek a kornak az objektív, a pozitív változásokat, eredményeket is erősebb kontúrokkal kiemelő láttatása. A népfelség elvét tisztelő demokratikus felfogás ma aligha békélhet meg a rendszer genezisével (a fehérterror kilengéseit különösképpen ideértve), majd az erőszakot ugyan visszaszorító, de erősen antidemokratikus fejlődési irányát sem tekintheti helyesnek, továbbá nem tekinthet el a második világháború alatti időszak kritikájától és főképp nem 1944 addig példátlan, dicstelen eseményeinek elítélésétől. Mindemellett Horthy személyének szimbolikus jelentőségéről sem szabad megfeledkezni, s a korszak második felében már töretlen és kiemelkedő népszerűségéről úgyszintén nem. 1944 azonban elhozta a felépített rendszer bukását, de ebben külső erők is szerepet játszottak, elsődlegesen Hitler Németországa. A magyar zsidóság zömének gyors deportálása és a magyar állami szerveknek ebben játszott szerepe tekintetében az államfő súlyos egyéni felelőssége ugyancsak egyértelműen vetődik fel. A történész számára a szakmai korrektség mellett, kikerülhetetlen erkölcsi dilemma is, hogy miközben árnyalt, részrehajlástól mentes képet kíván nyújtani, nem tekinthet az egészre ugyanúgy, mint a részre. A tragikus rész egyszerűen nem választható le az egyébként sokszínű, árnyalt megítélést igénylő egészről. 

Az egyik fényképen Kozma Miklós belügyminiszter, Gömbös Gyula, majd későbbi miniszterelnökök (többek közt Teleki Pál) bizalmasa látható, amint fürdőnadrágban igyekszik a hullámmedence felé. Aligha találhatnánk más olyan kiemelkedő politikust, aki a korszak minden fényét és árnyékát ennyire magában egyesítené, mint éppen Kozma. Kiváló intellektus és politikai érzék, erős hazaszeretet és a nemzetközi politika tekintetében is ritka éleslátás jellemezte. Kozma működése a Magyar Távirati Iroda (MTI) élén kiemelkedő jelentőségű volt, s igen sok pozitívumot mutatott fel. Világosan látta az országra leselkedő veszélyeket, különösen a hitleri birodalom jelentette problémát, mégsem mondható el, hogy 1941 júniusában, majd később ne vált volna passzív szemlélőjévé és részesévé is súlyos, morálisan nem elfogadható vagy tragikus következményekkel járó döntéseknek, ahogy többek is még rajta kívül. Ő volt például Kárpátalja kormányzói biztosa, s e minőségében felelősség terheli a Kamenyec-Podolszkijba deportált északkelet-magyarországi zsidók szomorú végzetéért. 

A Horthy-korszak sok tekintetben megkerülhetetlen referenciapont, ugyanis mégis először lehetett évszázadok után teljesen szuverén a magyar állam (eltekintve a békeszerződés egyes korlátozó passzusaitól), s egyúttal a kor rohamosan változó, modernizálódó világában kellett – a múltra is reflektálva – egy ideológiai értelemben konzervatív, mégis a korszakos változásokkal lépést tartó országot működtetni, s hozzá megfelelő ideológiai alapokat lefektetni. Jogos a felvetés, hogy a korlátozott parlamentarizmuson, ugyanakkor többpárti pluralizmuson nyugvó, jellegében és mentalitásában mégis autoriter rendszer végül késleltette-e érdemben a szélsőségek előretörését és a háborús szerepvállalást vagy inkább annak szükségszerű előmozdítója lett, már alapvető jellegénél fogva is? Például C. A. Macartney professzor, aki kétkötetes, máig teljes egészében magyarra nem lefordított, monumentálisnak értékelhető munkájában az October Fifteenth-ben, nem ítélte összességében szerencsésnek, hogy a nyugati hatalmak Horthyt támogatták és általában is, a tradicionális uralkodó elitek politikai hatalmának restaurálását ítélték végül a legmegfelelőbb opciónak. Tette ezt a hazai viszonyok minden aspektusát jól értő, magyarul is jól tudó professzor annak dacára, hogy egyébként személyesen kiváló viszonyban állt utóbb a korszak majd mindegyik emigrációban élő prominens vezetőjével, köztük magával Horthyval is. Szerinte egy demokratikusabb politikai vezetés jobb lett volna hazánk számára.

Természetesen, csak akkor, ha a 30-as évek diktatórikus szemléletű tömegideológiáival szemben egy demokratikus és liberális politikai berendezkedés sikerrel tudott volna fennmaradni, ami viszont felettébb kétségesnek is ítélhető, hiszen – hasonlóan az egy ideig nagyon is demokratikus weimari Németországhoz – ebben az esetben is vesztes, nemzeti érzéseiben súlyosan megalázott, gazdasági és szociális problémák tömkelegével viaskodó országról beszélünk, amelyben a szélsőjobboldali szellemi-ideológiai hatásoknak kiváltképp termékeny táptalaja adott volt. Mi több elmondható, hogy magával a Horthy-rendszerrel szemben – a kezdeti tapasztalatokkal és feltételezett veszélyekkel éppen ellentétesen – egyre inkább a jobboldali kritikusok és végül a nyilas-nemzetiszocialista mozgalmak jelentették a legmarkánsabb kihívást. 1943-ban már a kormányzat nem csekély mértékben keresett támaszt, még saját kormánypártjával szemben is, az akkori demokratikus (kisgazda, szociáldemokrata és liberális) ellenzékében, amint korábban is volt példa a rendszerkritikus politikai ellenzékkel való alkalmi kooperációra. 1939 után, dacára a szűkülő szabadságjogoknak, az állami elnyomás növekedésének és a diszkriminatív faji törvénykezésnek, a kormánypárt és a jobboldali ellenzék, amelyet Imrédy a maga személyében is megtestesített – és amely a kiépült, megszilárdult rendszer ideológiai letéteményesének önmagát tekintette – korántsem volt elégedett az „eredményekkel”, s közvetetten magával Horthyval sem, bár nyíltabb támadásba legfeljebb a kormánypolitika ellenében lendültek. 1944. március 19. után azonban a rendszer mérvadó metamorfózison esett át német közreműködéssel, ami a politikai elit (köztük miniszterek) jelentős hányadának elhurcolásával is együtt járt, ugyanakkor a rendszer bukásáról mégsem lehet beszélni, hiszen működésének kulcselemeként, a Legfelsőbb Hadúr, a hadsereg főparancsnoka, a legitimitás szimbóluma a helyén maradt, sőt utóbb nem egyszer élni is tudott még hatalmával. Egyébként a korszak kezdeti és végpontja is eltérő értelmezéseket nyerhet, ha jogi szempontból nézzük vagy más politikai, esetleg – egyáltalán nem indokolatlanul – inkább morális szempontok alapján tekintünk reá. Egy dolog bizonyosnak látszik ezek fényében is: nem lehetséges a korszakot a 21. században egy demokratikus és alkotmányos berendezkedéssel bíró államban piedesztálra emelni, még akkor sem, ha egyébként a kultúrpolitika, a művelődés, az ipar és a gazdaság vagy épp az idegenforgalom és a gyógyfürdők ügyének területén imponáló eredmények születtek, s a kormányzatnak a háború alatt is számos olyan lépése volt, amelyeket joggal értékelhetünk nagyon pozitívan, vagy akár még büszkeséggel is gondolhatunk rájuk, mint például a lengyel menekültek befogadása vagy a menedéknyújtás a szökött francia hadifoglyoknak. Horthy személyével kapcsolatban is lehetséges kidomborítani, hogy államfői súlyával inkább a szélsőségek visszafogását segítette elő vagy azt, hogy hosszú ideig igen kedvező nemzetközi megítélést vívott ki a maga számára. Mégsem lehet elfeledkezni szemléletének korlátoltságáról, a háborúba való belépésben játszott szerepéről, késlekedéséről, súlyos mulasztásairól és hallgatásáról abban az időszakban, amikor a magyar vidékről egymás után indultak a szerelvények Auschwitz felé. Mindemellett, túlzó, determinista szemlélettel lát az a történész, aki az 1920-as évek második felére konszolidálódó rendszer alapvető sajátosságaiból egyenesen és szükségszerűen bekövetkezőnek láttatja mind a háború alakulását, mind pedig az 1944-es tragédiát. Nagyon sok múlott az egyéni döntéseken és habituson, valamint egyéb külső, nemzetközi hatásokon is. Már csak ennél fogva is jelentősége lehetett volna például, ha Horthy István kormányzóhelyettes nem veszíti életét a keleti fronton. 

Nem felejtkezhetünk el arról, hogy egyébként az a szűkebb politikai elit, amelynek befolyását (személyesen a kormányzóra is), illetőleg hatalmát az előretörő szélsőjobboldali erőkkel szemben a rendszer maga garantálta, lényegét tekintve pontosan jobboldali ellenfeleivel szemben vívta végső küzdelmét, és a háborús részvétel lehető leghamarabb történő befejezése érdekében tett erőfeszítéseket, megpróbálva túllépni saját árnyékán is. A rendszer meghatározó csoportját, a konzervatív vagy legitimista és náciellenes politikusokat a német segítséggel végbe vitt, de mégis hazai erőkre döntően támaszkodó politikai fordulat kiiktatta. Ez a részleges bukás nem járt együtt sem látványos, sem heroikus küzdelemmel, vagyis: nem került tiszta víz a pohárba. 

A korszak leírására – amennyiben a történetíró el kívánja kerülni a részrehajlást, hűen szándékozva interpretálni megismert forrásait – átfogó jellemzést adni csak hosszú és bonyolult jelzős szerkezetek megalkotása árán tud. Ez annál is inkább nehézkes, mivel a korszak egységes ideológiával sem jellemezhető, hanem csak uralkodó mentalitása volt, amelyhez állandóan hangsúlyozott – Ormos Mária találó megfogalmazása szerint – „reklám jellegű” címszavak tárháza társult. A fiatal történészgeneráció jeles tagja, Turbucz Dávid pedig olyan definíciót alkotott, amely jól írja le a rendszer lényegét, de egyúttal demonstrálja önmagában is, hogy a kép igen „eklektikus”. A definíció így hangzik kissé rövidítve: a Horthy-kor politikai berendezkedése „konzervatív mentalitású, parlamentáris intézményrendszeren alapuló korlátozottan versengő hegemonisztikus pártrendszerű autoriter rendszer”. A modernitás társadalmi változásai ezenközben nem feltétlen a nagy struktúrákban, a politika színpadán, hanem a hétköznapok szintjén zajlottak le. 

Éppenséggel kissé groteszknek is hathat, amennyiben egy kor politikai és társadalmi berendezkedésének egészét, a benne rejlő derűs napokat és a kezdettől felsejlő tragikumot két-három találó szakkifejezéssel kívánjuk leírni– de mit is tehetnénk mást? Látszat és valóság ellentétének jó bemutatására talán az irodalom, a művészi interpretáció képes igazán, sőt akár jobban is. Nem véletlen, hogy a Gellért hullámfürdőjét gyakrabban látogató Karinthy keserédesen groteszk vagy abszurd humorral fűszerezett írásai a kor jelenségeinek némelyikéről többet árulnak el. Zárjuk tehát Karinthy soraival (A strand hedonistája és a Politika című írásaiból) gondolatainkat: „Vége a szezonnak, ennek a szép, pogány nyárnak – a strandok jóízű embergyümölcse naspolyabarnára éretten mászik ki a vízből, lerázva magáról a gyönyörű cseppeket; és bizakodva néz körül a hűvösödő világban: merre fordítsa, hová használja a felgyűlt napenergiát?” / „…hogy van-e politikai véleményem? – ezt abból fogja megtudni, hogy fellépek képviselőnek: de ebből is csak legföljebb annyi fog kiderülni, hogy igenis, van. Hogy mi a véleményem – ezt majd csak akkor mondom meg, ha legalább miniszterelnök leszek. Addig... Parancsoljon, szívesen nyilatkozom Rómeó és Júliáról.” 

Szakirodalom, cikkek, források:

Gali Máté:  Horthy, a diktátor. Élet és Irodalom, 2012. október 26.

Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig: Osiris, Budapest, 1998.

Hollósi Gábor: A Bethlen-kormány balneológiai törvénye. Az ásványvizektől a gyógyfürdőkig. Élet és Tudomány, 2016. október 12.

Jamrik Levente: Horthy űrvárosa: tervek a tabáni fürdőparadicsomról. FALANSZTER Blog.

Karinthy Frigyes:  Címszavak a Nagy Enciklopédiához. Cikkek. válogatta és a szöveget gondozta: Ungvári Tamás. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.

Losonczi Ágnes: Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Gondolat, Budapest, 1977.

Macartney, Carlile Aylmer: October Fifteenth: A History of Modern Hungary 1929-1945., I-II. köt. Edinburgh University Press, 1957.

Magyarország 1938: egy amerikai szemével. Margaret Bourke-White fotói. Szerk. Kádár Lynn Katalin. L'Harmattan, Budapest, Paris, 2008.

Mohácsi Gergely: Testkultusz és tömegtársadalom : A budapesti strandfürdők alapításának rövid története. Századok, 2002/6. sz. 1471-1506.

Mohácsi Gergely: Szép, Erős, Egészséges. Szabadidő és testkultúra Budapesten a 20. század első felében. Korall, 2002/7-8. sz. 34-55.

Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós I-II. PolgArt Könyvkiadó, Budapest, 2000.

Püski Levente: Magyarország politikai berendezkedése a két világháború között. Korunk, 2012/11. sz.13-25.

Romsics Ignác: A Horthy-rendszer jellege. Historiográfiai áttekintés. Korunk, 2012/11. sz. 3-12.

Roosevelt követe Budapesten. John F. Montgomery bizalmas politikai beszélgetései 1934–-1941. Kiad. Frank Tibor. Budapest, Corvina, 2002.

Schweitzer Gábor: Budapest, az ország vakbele. A magyar politikai közbeszéd történetéhez. Buksz, 2005/4. sz. 328-335.

Turbucz Dávid: A politikai rendszer jellege a Horthy-korszak első tíz évében. Múltunk, 2007/4. sz. 228-253. URL:

Turbucz, Dávid:  A vezér két teste. A test szerepe Horthy Miklós vezérkultuszában. In: A test a társadalomban. Rendi társadalom – polgári társadalom (27). Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület, Budapest, 2015. pp. 295-306.

Ungváry Krisztián: Horthy megítéléséről, Élet és Irodalom, 2012. augusztus 17.

Zeidler Miklós: Móres, avagy Bethlen István megpiricskeltetése. Múltunk 2013/3. sz. 168–206.


Illusztrációk:
Képek: Hullámfürdő záróra előtt - Pusztai Sándor / Budapest Gyűjtemény

Kivéve:

1. Az Országház (éjszaka) (1934). Fortepan 136319 - Révay Péter
2. Színes kép: Gellért Gyógyfürdő. Fortepan, 1940. - Forrás: hungaricana/Fortepan
3. Lejáró a pesti alsó rakpartra a Parlament déli oldalánál, háttérben a Lánchíd és a Királyi Palota. (1938) Fortepan 129780 - Kelecsényi Kristóf
4. A Budai Vár (1933): Fortepan 133601- Poór László 
5. Erdély, Nagydemeter, a magyar csapatok bevonulása idején (1940). Fortepan 03034.